Denis Law

„Embert nem láttam még, aki ennyire ne hasonlított volna a futballistákra…” A mondás a boldogult, öreg Andy Beattie-től származik. Ő volt a Huddersfield Town menedzsere 1955 áprilisában, amikor Denis Law bekopogtatott az irodájába a Leeds Roadon. Az érkező alig volt 165 centi, se ehhez 55 kilót nyomott. Ráadásul, mivel erősen kancsalított a bal szemére, még szemüveget is hordott. De a hajdanán skót válogatott Beattie igazi futballszakember volt. Egyébként Law némi kommentálással jutott el hozzá, ugyanis az „öreg” testvére, Archie Beattie látta a keszegtestű srácot futballozni Aberdeenben, a Provis Street-i iskolában. Law először amatőrszerződést kötött a Huddersfield Townnal, majd 1957 februárjában, egy nappal tizenhetedik születésnapja előtt lett profi. Akkor viszont már az első csapatban futballozott, a későbbi legendás liverpooli menedzser, az ugyancsak skót Billy Shankly főnöklése alatt. Shanklyt meglepte, hogy a viszonylag apró termetű Law milyen pazarul fejel. A srác meghökkentő magyarázatot adott a miértre: „Az aberdeeni szülői ház konyhájában tökéletesítettem a tudományom. Egy ruhafogasra felkötött papírlabda után ugrándoztam naphosszat.” Shankly – talán a legfiatalabbak kedvéért nem árt megjegyezni, hogy ő volt a Liverpool első aranycsapatának a megteremtője, az 1959-től 1974-ig tartó Anfield Road-i karrierje alatt első és második ligás bajnoki címet, FA és nemzetközi kupagyőzelmet is elért a „vörösökkel” – asszisztensből lépett elő 1956 novemberében. Az volt a szokása, hogy mindent kétszer mondott. Persze a játékosai nem ezért néztek fel rá, nem is ezért istenítették. De Law – aki világ életében szerette a tréfákat – ma már azt állítja, hogy karrierjét megalapozó trénerének elsősorban azért hálás, mert megtanította golfozni! „Már aktív futballista koromban is rengeteget golfoztam. Őszintén szólva a futballt csak játszani szerettem, nézni utáltam. Amióta persze kommentátor vagyok a BBC-nél, néha muszáj meccset néznem” – szokta volt mondani utánozhatatlan, hamiskás mosolya kíséretében, melyet látva nehéz eldöntenie az embernek, hogy Denis, the Menace (a komisz) csak a becenevének hitelességét akarja bizonygatni, vagy komolyan gondolja amit mond. Persze azért ha Shanklyről vagy Beattie-ről kérdezik, a két skót menedzser érdemeként szívesen felemlegeti, mindkettőjüknek nagy szerepe volt abban, hogy ő szinte gyerekként már a nemzeti tizenegyben játszhatott. Law második ligás játékosként került be a skót válogatottba. 1953-tól 1956-ig az élvonalban játszott a Huddersfield, de azon a tavaszon kiesett. Az első, az 1956/57-es szezonban tizenhárom, a következőn pedig tizennyolc meccsen játszott. A harmadik évében már skót válogatott lett. Ő maga is elismeri, Shankly és a Beattie fivérek ajánlása sokat nyomhatott a latban, hiszen különben ki figyelt volna fel egy tizennyolc és fél éves srácra a második ligában… A felfedezőknek persze aligha kellett hatalmas energiát mozgósítani. Az akkori szövetségi kapitány ugyanis mindenidők egyik legjobb edzője volt. Bizonyos Matt Busby… Law 1958 októberében mutatkozott be a válogatottba. Nagy-Britannia alig nyolc hónappal volt túl a Manchester United légi-katasztrófáján. Matt Busby – a United irányítása mellett párhuzamosan – még a skót válogatottat is elvállalta egy szezonra. Csapata éppen Wales ellen játszott Cardiffban, Law volt a négy újonc egyike. Három-nullra nyertek, a harmadik gólt a walesi csapatkapitány, Dave Bowen rövid felszabadítása után Denis lőtte. Nagy eredmény volt a győzelem, hiszen a két csapat néhány hónappal korábban egyaránt részt vett a svédországi világbajnokságon. A skótok az utolsók lettek a csoportjukban, a walesiek pedig a legjobb nyolc között épphogy kikaptak a braziloktól. Mindkét gárdának ez volt az első meccse a világbajnokság után. A skótok négy újonccal álltak fel, a walesiek védelme pedig teljes egészében megegyezett a brazilok ellen szerepelttel. Ezért volt nagy eredmény a 3-0. Law nagyszerű bemutatkozását hamarosan újabb válogatott mérkőzés követte. Számára és a brit sajtó számára nem kevésbé emlékezetes, ugyanis kisebb botrány tört ki. Denis így emlékezett az esete: „Az északírekkel játszottunk Glasgow-ban, a Hampden Parkban egy hónappal később. Busby a kor egyik legjobb, legelismertebb brit játékosának, Danny Blanchflowernek az őrzését bízta rám. Egy kicsit tartottam tőle, s bizony alaposan összerugdaltam. De az eredmény, a kettő-kettő nem rossz. Danny a meccs után azt nyilatkozta, hogy ennyi rúgást egy meccsen még senkitől sem kapott. Hozzátette, hogy ha „ez a srác 18 évesen ilyen, nem szeretnék játszani ellene, amikor huszonnégy lesz.” Más sem nagyon szeretett aztán a jelzett időben Denis Law ellen játszani. A vörös hajú bálványt ugyanis huszonnégy éves korában – abszolút megérdemelten – Európa legjobb játékosának választott a France Football.. Megkoronázása különösen érdekes azért, mert addig – egy FA-kupa győzelmen kívül – még semmit sem nyert. De azért hat nagyon mozgalmas profi év állt mögötte. 1960 márciusában a Huddersfield Town alaposan feljavította a bankszámláját. A Manchester City ugyanis ötvenezer fontot fizetett a legtehetségesebb brit játékosért, Denis Law-ért. Ekkora össze addig soha nem cserélet gazdát angol csapatok között. Aztán Law mindössze tizenöt hónapot töltött a Citynél, mert elcsábította a Torino. De azért első Manchesteres hónapjának is akadtak csúcspontjai. Ilyen volt például a híres, Luton elleni FA-kupa mérkőzés 1961 januárjában. „Hat-kettőre vezettünk idegenben, amikkor a szakadó eső miatt játékra alkalmatlanná lett a pálya, félbeszakadt a meccs – emlékezett a főhős. – A City mind a hat gólját én lőttem, ha csak rám néztek a csapattársaim, hogy majd passzolnak, az ellenfélen kitört a frász. Ám nem volt mese, az újrajátszásnál null-nullról indultunk. Ki is kaptunk három-egyre’” De akadt még furcsaság: alighanem Law a liga történetének az egyetlen játékosa, akire eltiltást róttak ki, de soha nem töltötte le! 1961 májusában, a szezon utolsó hazai mérkőzésén a liga mint visszaesőt, hét meccsre eltiltotta. Csekélység, abban az évben már négyszer állították ki. Ám a következő szezonban Olaszországban játszott, oda természetesen nem vihette magával az eltiltást. Aztán, amikor a Manchester Unitedhez igazolt, azt mondták az FA fejesei, hogy az egyéves távollétével letöltöttnek veheti a büntetését. A fentiek ismeretében azért Itália gyönyörű kék ege alatt is mozgalmasan teltek a napjai. Mindazonáltal Olaszországban vegyesen érezte magát. A Torinónak nagyon kellett, 110 ezer fontot szurkoltak le érte. Ez volt az első hat számjegyű fontösszeg, amit brit játékosért kifizettek. A játék azonban nem ízlett neki. Összevissza rugdosták, ráadásul a legtöbb csapatnak legalábbis Law emlékei szerint – már akkor sem a góllövés járt a fejében. Azt sem tudta elviselni, hogy a nagy hatalmú klubvezetők szerinte bábunak nézték a játékosokat. Egyre több afférja akadt a vezetéssel, főleg az után, hogy Joe Baker társaságában karambolozott. Law huszonhét mérkőzésen tíz gólt szerzett Olaszországban. A híre sem volt rossz, különösen azután, hogy novemberben a ligaválogatott a glasgow-i Hampden Parkban 2-0-ra megverte a skót ligaválogatottat. Ennek ellenére Torino mindenképpen tovább akarta adni a nyáron. Mégpedig a szomszéd Juventushoz, mert csak tőlük remélhettek olyan összeget, amivel nem buknak az üzleten. De Denis már nem volt hajlandó Olaszországban futballozni. Hazarepült Skóciába, ahol megkereste őt Matt Busby. Az ő hívására igazolt a Manchester Unitedhez. A skót Busby nem garasoskodott, hogy szikrázóan tehetséges honfitársát a csapatában tudhassa. Denis Law újabb rekordösszegért 116 ezer fontért szerződött az Old Traffordra. Úgy fogadták, mintha valami csatából visszatért hős lett volna. Rajongtak érte! Igyekezett is meghálálni: már az első bajnokiján, a West Bromwich ellen gólt lőtt. A szezon végére 23-ig jutott, s ez elég sok volt, tekintve, hogy a középcsatár David Herd is csak 19-ig jutott. A harmadik Charlton és Albert Quixall volt a sorban, hét-hét találattal. A csapat ugyancsak a 19-lett a bajnokságban, viszont megnyerte az FA-kupát 1963-ban. A MU éppen a Huddersfield ellen kezdett, öt-nullal. Law három gólt vágott egykori csapatának. Játszott később is minden meccsen, így a Leicester City elleni döntőben is: „A Manchester United számára különösen fontos volt e mérkőzés, hiszen ez volt a klub első diadala a müncheni légi katasztrófa óta. Elvileg nem mi voltunk az esélyesek, de a kupadöntőben soha nincs biztos esélyes. Három-egyre nyertünk, százezer néző előtt én lőttem az első gólt Gordon Banks kapujába” – idézte fel Law. A következő két évben igazán nagy csapattá érett a United. A bajnokságban előbb második, majd első lett, és menetelt az európai kupákban is. „Hatvannégy januárjától kezdődött az a négy év, amely valóban csodálatos emlék. Csak egyszer nyertük meg a BEK-et, kétszer a bajnokságot, de állítom, e négy évben nem volt nálunk jobb csapat Európában.” A fenti véleményének tudatában különösen fontos megjegyezni: az akkori VVK 1965-ös elődöntőjében három remek meccset vívott a Fradi a Manchester Uniteddel. A zöld-fehérek aztán Torinóból elhozták a kupát is, a Juve elverésével! De folytassa csak Denis: „Az FA-kupában különösen balszerencsések voltunk, a négy alkalom közül háromszor is az elődöntőben buktunk el. A bajnokságban a hatvannégyes második hely jelentette a kezdetet. Gyakorlatilag a szezon felénél lett állandó csapattag Georgie Best, én innen számolom a nagy korszakot” – emlékezett Law, aki tőle szokatlan szerénységgel nem sorolta a diadalok közé, hogy 1964-ben Európa legjobb játékosának választották. Az 1963/64-es szezonban egyébként harminc meccsem harminc gólt lőtt, s ez európai léptékkel is kimagasló teljesítmény volt. Ám még ezzel sem lett gólkirály, mert Jimmy Greaves, akivel sokszor hasonlítgatták harmincötig jutott. Law-t egyébként nem nagyon zavarta az összehasonlítgatás: „Ami az abszolút futballtudást, a temperamentumot, a gondolkodást illeti, bizonyára volt alapja. A stílusunk azért kicsit eltérő volt. Jimmy hidegvérű csatár volt, aki könyörtelenül gólra váltotta a helyzeteit a tizenhatoson belül. Én meg amolyan „hustler-bustler”, szóval a zavarosban halászgató pacák voltam, löktem-rúgtam-csíptem a védőket. Kár, hogy ma már nincsenek Jimmy Greavesek.” Denisnek az aranylabda elnyerésének évében a válogatottban is volt két különösen emlékezetes meccse. Megverték az angolokat, s döntetlent játszottak a németekkel. Az Old Trafford királyának becézett sztár különösen nincs híján az emlékezetes meccseknek. Ő maga a következőt választotta: „Nem különösebb újdonság, elmondtam már sokszor, utálom az angolokat. Így az élre feltétlenül az az 1967-es meccs kívánkozik, amelyen a Wembleyben 3-2-re vertük a világbajnok angolokat. Én lőttem az első gólt, az volt életem talán legboldogabb napja. A meccs után azt találtam mondani – lehozta minden újság – hogy „mindig jó győzni, de különösen a hülye angolok ellen…” Megjegyzem a diadal valóban óriási siker volt, az ellenfél még erősödött is a németek elleni világbajnoki döntőhöz képest, hiszen Roger Hunt helyén Jimmy Greaves játszott. Hiába…” A Law vezette skótoknak akkoriban egyébként különösen jól ment az angolok ellen. Denis a válogatottban kilencszer játszott ellenük, s csak háromszor kapott ki. Az a három persze éppolyan fájdalmas neki, mint az, hogy nem játszhatott az 1968-as BEK-döntőben a Wembleyben: „Egész pályafutásom alatt sokat voltam sérült, gyakran kínlódtam a térdemmel. Így aztán nem csodálkozhattam, hogy a sors azt mérte rám, a United talán legfontosabb meccsén ne játsszam. Elveszítettem a lehetőséget, hogy mint csapatkapitány, én vegyem át a kupát” – kesergett. S nem derült jobb kedvre, amikor 1974. április 27-ét idézzük: „Ekkor játszottam az utolsó meccsemet az angol ligában, akkor már a Manchester City színeiben. Az Old Traffordra voltunk hivatalosak, nem csekély tét tudatában. Az United ugyanis nagyon rosszul állt, úgy nézett ki, ha ezen a meccsen is kikap, menthetetlenül kiesik az első ligából. A búcsúm tiszteletére ezen a meccsen én lehettem a csapatkapitány a Cityben. Egykori klubom szurkolói nagy szeretettel fogadtak. Aztán a 82. percben Colin Bell és Francis Lee kombinációja után belőttem a labdát Alex Stepney kapujába. Ezzel a góllal nyertünk 1-0-ra, ha úgy tetszik, ezzel a góllal esett ki harminchat év után a United. Nekem ez a labdaérintés jelentette a végső búcsút a ligától. Amikor folytatták a meccset, már Hansom állt be helyettem. Érdekes, hogy a meccs gyakorlatilag nem tartott kilencven percig, mert egy újabb zavargásnál a bíró lefújta találkozót.” Hogy a profik sem érzéketlenek, nem mentesek a klubszeretetről, Denis Law gólöröme is kifejezi. Nem tudott felhőtlenül örülni góljának: „Borzasztó napjaim voltak. Ám profi futballistaként kerestem a kenyerem, aki mindent megtett azért, hogy gólt szerezzen a búcsúmeccsén, abban a csapatban, amelyet éppen szolgált. De biztosíthatom, nem úgy készültem a derbire, hogy kivégzem a Unitedet. Csodálatos éveket töltöttem az Old Traffordon, életem legnagyobb sikereit azzal a csapattal értem el. Egy évtizeden keresztül a publikum fogadott kedvencének, amely magáénak tudhatott olyan világklasszisokat, mint Georgie Best és Bobby Charlton. Bevallom, egy percig még az is beugrott az agyamban a meccs után, hogy talán most meggyűlöltek az Old Traffordon. Felidéztem magamban, hogy 1963-ban éppen az általam kiharcolt tizenegyesből lőtt gólommal maradt bent a csapat az első ligában. De meg kell mondjam, soha, egyetlen pillanatban sem érezhettem később, hogy neheztelnének rám.” Law zsenialitásának elismerésén kívül szerepe lehetett ebben annak is, hogy tulajdonképpen a klub bontotta fel a szerződését. Denis akkoriban ugyanis már sokat volt sérült, meg a csapat sem volt már a régi. A vezetők közül ráadásul többen is úgy gondolták, a csapatkapitány túl van már fénykorán lelassult, s térde sem bírta a terhelést. 1973 nyarán ingyen igazolható lett, és vitte a City. Érdekes különben, hogy jóval élete utolsó bajnokija után még játszott hivatalos mérkőzésen. Nem akárhol: az 1974-es, az NSZK-ban rendezett világbajnokságon. Akkor azért már valóban túl volt a zenitjén, a Zaire elleni találkozója egyben a válogatottól való búcsúja is volt. Az volt pályafutása egyetlen találkozója, amelyet a skót válogatott tagjaként világ- vagy Európa bajnoki döntőben játszhatott. Bár a mérkőzései és a góljai tekintetében is rekorderként vonult vissza, az afrikaiak ellen is csak azért állította be Willy Ormond, mert négy csatárral játszatta a csapatát. Lorimer, Dalgish és Jordan akkor már előtte voltak a sorban. 1999-ben már huszonöt éve hogy visszavonult. A Manchester United – immár így kell mondani-írni: első BEK-győztes gárdájának sztárjai közül csak ő és Best nem próbálkozott meg soha az edzősködéssel. Georgie talán azért, mert nem bírta volna ki sokáig egy helyen, Denis meg azért, mert utál másoktól függeni. Szerinte az edzők sorsa mindig mások, a játékosai kezében van. A visszavonulása után a szőnyegiparba szállt be, aztán kapott néhány remek ajánlatot a médiától, hogy kommentáljon meccseket. Testhezálló feladat: a kisujjában van a játék, ráadásul szellemeskedhet, s elsütheti éppannyira csípős, mint amennyire találó megjegyzéseit.