A világ egyik legjobb csapata veszett oda

2008 februárjában volt az 50 éves évfordulója annak, hogy végzetes balesetet szenvedett a Manchester United Belgrádból hazafelé tartó repülőgépe, fedélzetén az angol futballtörténet egyik legnagyszerűbb játékosával és egyik legkiválóbb csapatával, a Busby-bébiknek becézett együttessel.

1958. február 6-án, 15 óra négy perckor a München Riem repülőtér kifutópályáján túlszaladt, majd kigyulladt a British European Airways (BEA) 609-es járata. A gép 44 utasa közül 21-en a helyszínen, vagy később, a kórházban életüket veszítették. Az áldozatok többsége a Manchester United játékosa, vezetője vagy a csapatot kísérő újságíró volt.

A futballisták többsége nagyon fiatal volt, és a klub történetének talán legígéretesebb, legnagyobb csapatát alkotta. Halálukkal megszületett a Busby-bébik legendája, a megvalósulatlan álom, a tisztán maradt tehetség hagyománya. Az ötven évvel ezelőtti csapat a manchesteri klubtörténet, az angol futball mai napig élő része lett.

A müncheni tragédiára az 50 éves évfordulón szokás szerint több helyen is emlékeztek. A katasztrófa helyszínén is rövid szertartást rendeztek, a bajor főváros külvárosában, Truderingben, az ott található emlékhelyen.

Az Old Traffordon a München-dombormű a megemlékezés központja. Itt lehet a virágokat, az üzeneteket elhelyezni, és itt éneklik el a Flowers of Manchester (Manchester virágai) című dalt a tragédia időpontjában. 15 óra négy perckor egy percre elnémul a stadion, minden munka megáll, az egyébként nyitva tartó klubmúzeumban leállnak a csoportok. A stadion 1200 fős nagytermében istentiszteletet tartanak, erre ötszáz bérletest is meghívtak.

A klub tévécsatornája, akárcsak az online tv adása, ingyenes ezen a napon.

Az esti Anglia-Svájc barátságos válogatott meccs előtt a korábbi terven változtatva egyperces csenddel tisztelegtek az elhunytak előtt.

A United évfordulóhoz legközelebbi meccsét szombaton, hazai pályán játszotta, épp a városi rivális City ellen. Rendhagyó módon az MU az 58-as szerelés másolatában lépett pályára, a mezeken a szponzorlogók, a sportszermárkák mellett elhagyták a játékosok neveit is, és hagyományosan 1-11-ig számozták azokat. A vendégek szintén feliratok nélküli dresszben játszottak, fekete csíkkal a mezen.

Ez is jelzi, a Manchester United történetének egyik, ha nem a legfontosabb eleme az 1958-as légi katasztrófa. Ezeket a fiatalembereket azonban nemcsak tragikus haláluk, hanem már eredményekben is megmutatkozó tehetségük tette máig emlékezetes alakokká.

A történet 1945. február 19-én kezdődött, amikor a Liverpool korábbi játékosa, Matt Busby elfogadta az MU ajánlatát, és ő lett a csapat háború utáni első menedzsere. Az akkor még a hadseregben szolgáló 36 éves skót volt klubjánál készült hasonló szerepre, de az igazgatóság megfúrta, mert teljes hatalmat akart a csapat körüli ügyekben. Októberben, leszerelése napján foglalta el állását végleg. Végül 1971-ig maradt így a Unitednél, amelyet Európa egyik legnagyobb klubjává emelt.

Busby első nagy sikere az FA-kupa 1948-as megnyerése volt, majd sorra jöttek a második helyek a bajnokságban. 1951-52-ben meglett a bajnoki cím. A menedzser ekkor érzékelte, a 33 éves csapatkapitány, Johnny Carey köré épülő együttes után újat kell építenie. Nem vásárolni akart, hanem az újjászervezett és egyre hatékonyabb megfigyelői hálózat segítségével fiatalokat vitt Manchesterbe.

A 16-17 éves Bill Foulkes, Mark Jones, David Pegg, Liam Whelan, Eddie Colman is így került a csapatba, de mind közül Duncan Edwards volt a legkiválóbb.

A Nyugat-Angliában született Edwards 1952-ben került a Unitedhez, és a következő év áprilisában a legfiatalabb játékos lett, aki az élvonalban bemutatkozott. Majdnem két évvel később a válogatottban is szerepelhetett már, 18 évesen és 183 naposan, amit legközelebb csak Michael Owen tudott felülmúlni, több mint harminc évvel később.

Edwardsnak ellenfelei szerint nem volt gyenge pontja. Sokoldalú, magas, izmos, jó felépítésű játékos volt. Szélső középpályást játszott, mai fogalmakkal védekezőt, a válogatottban vívott 18 meccsén így is szerzett öt gólt. Agilis volt, gyors, pontos passzai mellett a párharcokban is kiváló volt.

A fiatalok az 1955-56-os bajnokság végére értek be, egy évvel később duplázni tudtak. Anglia legjobb csapata volt a Busby-bébiké, és mindenki biztosra vette, hogy sorra fognak következni az újabb sikerek.

Matt Busby érdeklődése Európa felé fordult, és az angol szövetségnél elérte, hogy az első kiírás bojkottja után, az 56-57-es szezonban a United elindulhasson a BEK-ben. Edwardsék csak a későbbi győztes Real Madrid ellen buktak el, a 3-1-es idgenbeli vereség után a hazai 2-2-vel.

Az idény végén a United megint bajnok lett, így újra indult a BEK-ben, és az ír Shamrock Rovers, majd a cseh Dukla Praha után a Crvena Zvezda következett a negyeddöntőben. A 2-1-es manchesteri odavágó után a vendégek már 3-0-ra vezettek a szünetben, a második félidőben azonban a Zvezda egyenlíteni tudott. A végeredmény 3-3 lett, és ismét elődöntőt játszhatott Busby csapata.

A manchesterieknek azonban sietniük kellett vissza Belgrádból a szombati bajnoki mérkőzésre, így Busby döntése alapán a korábbi kalandokat elkerülendő chartergéppel indultak vissza.

A csapat játékosai mellett a klub munkatársai, köztük az 1919 óta alkalmazott titkár, Walter Crickmer, a menedzser és edzők, valamint újságírók, az utat szervező, magyar származású Miklós Béla és felesége, egy szurkoló, valamint néhány, nem a meccsel összefüggésben utazó jugoszláv állampolgár volt a fedélzeten.

A BEA-tól bérelt, Elizabethan típusú, két légcsavaros gép a jó 1900 kilométeres távot nem tudta megtenni egy huzamban, ezért terv szerint megállt délután kettő körül München Riem repülőterén. Amikor megérkeztek, a kifutó latyakos volt, a hó pedig esett a bajor városban.

Az utasok kiszálltak, az érkezési oldalon beszélgettek, kávéztak, valaki csak levegőt szívott.

Fél háromkor szálltak vissza a gépre az utasok, akik között már ekkor izgatottság uralkodott el. A Busby-bébikhez később csatlakozó Bobby Charlton, aki már utazott a típussal, arra panaszkodott, hogy az Elizabethan lassabb, mint a többi modern gép, és csak vánszorog a felszállópályán, mielőtt elrugaszkodna. Különösen aggódott Edwards, aki idegenkedett a repüléstől, annak ellenére, hogy Manchester szélén rendszeresen délutánokat töltött a gépek figyelésével.

A repülő kifutott a felszállópályára, a gyorsulás néhány másodpercig rendben is volt, majd a mutatók összekuszálódtak, és James Thain kapitány úgy döntött, visszafordul és újra engedélyt kér a felszállásra. A második kísérlet is kudarcot vallott, így Thain úgy döntött, visszatérnek, és az utasok újra leszállhattak.

A váróban már nyugtalanok voltak az utasok, és az a hír is elterjedt, hogy az éjszakát Münchenben kell tölteniük. Nem tudni, honnan terjedt ez el, de Duncan Edwards táviratozott házinénijének: "MINDEN JÁRATOT TÖRÖLTEK. STOP. HOLNAP REPÜLÖK. STOP. DUNCAN"

Az első pilóta és helyettese, Kenneth Rayment a földi irányítással tanácskozott arról, hogy a gép motorját átvizsgálják, mert a Riemen szokásos volt az ingadozás a motorteljesítményben.

Az újságírók közül a korábbi válogatott futballkapus, Frank Swift próbálta a kedélyeket nyugtatni, a lapját még a késésről is tudósító Alf Clark viszont hiányzott, majd lóhalálában sietett a gépre.

Az utasok visszaszáltak a gépre, de nem úgy ültek, ahogyan eddig tették. Ez - ahogy az egyik túlélő felesége, Elizabeth Wood leírta - maga volt az orosz rulett. Az ülések ugyanis három plusz kettes elrendezésben voltak elhelyezve, és a keskenyebb oldalon asztalokkal tagolták őket. Az asztalok körül voltak a menetiránnyal hátnak fordított ülések is. Többeknek ezek a helyek biztosították az életben maradást. Charlton és Dennis Viollet a hátsó üléseket biztonságosabbnak gondoló Tommy Taylorral és David Peggel cserélt helyet. Utóbbiak néhány perc múlva már életüket vesztették.

Az utolsó beszélgetés a gép és az irányítás között 15 óra három perckor zajlott le.

Az Elizabethan nekilendült, gyorsulni kezdett, majd a sebessége azon a pont után, ahonnan már nem tudott megállni, csökkent. A felszállási sebesség alá csökkent. "Krisztusom, nem tudjuk megcsinálni!" - kiáltott Rayment.

Az utastérben lévők csendben várták sorsukat, Harry Gregg idézte fel, hogy kinézve az ablakon olyan dolgokat látott, amiket előtte nem, majd egy ház suhant el mellettük. Csak a túlélő Johnny Berry kiáltott fel: "Mindannyian kibaszottul meg fogunk itt halni!" A mélyen katolikus Billy Whelan nem félt; szavai, melyeket az első ütközéseknél kiáltott a levegőbe örökre a túlélőkbe vésődtek: "Ha a halál jön, akkor én kész vagyok rá." Nem élte túl a következő pillanatokat.

A gép átszakította a kifutót övező kerítést, átszaladt egy keskeny úton, majd egy lakott, de éppen üres háznak rohant. Az egyik szárnya és a hátsó része leszakadt, de a törzs tovább csúszott, körülbelül száz méter után a jobb oldala újabb épületnek csapódott, amiben benzint tároltak. Lángok csaptak fel, de a maradék rész újabb közel hetven métert továbbhaladt, és végül menetiránnyal szemben, a hóban megállt.

A következő pillanatokban akinek volt ereje, mentette a többieket. A kapus Gregg és a fotós Peter Howard visszamentek a roncsok közé, hogy túlélőket keressenek. A kapitány azoknak segített, akik még a saját lábukon ki tudtak kászálódni. A teljesen sértetlen Gregg találta meg és először halottnak hitte az ülésébe kötözve kiesett Charltont és Violletet. Kettejüket a nadrágjuknál fogva húzta ki, miközben rettegett attól, hogy felrobban a roncs. Gregg ezután visszatért Busbyért és a középpályás Jackie Blanchflowerért, majd észrevette, hogy Charlton és Viollet lábra álltak, sőt ők is a többiek segítségére siettek.

A legborzongatóbb túlélősztori a fiatal Kenny Morgansé volt. A walesi valahogy a roncsok alá szorult, és nem vették észre a mentőcsapatok. Néhány órával az utolsó mentő elvonulása után német újságírók visszamentek, hogy megkeressék az előző napi futballmeccs felvételét, és rátaláltak Morgansra. Három napig volt kómában, de felépült.

Huszonegyen a helyszínen meghaltak, ketten később, a Rechts der Isar Kórházban. A másodpilóta mellett éppen Duncan Edwards volt, aki két héttel később hunyt el. A klasszis eszméleténél volt, beszélni is tudott a környezetéhez, de a művesét nem bírta el szervezete, amelyben belső vérzések is felléptek. Február 21-én halt meg.

Edwards alig 21 évesen, 175 klubmeccsen szerzett 21 góllal, két bajnoki címmel és egy FA-kupa-döntővel, 18 válogatottsággal hunyt el, de azóta is találgatják, a Busby-bébik legjobbika meddig jutott volna. A kettőnél jóval több bajnoki címmel, FA-kupa győzelmekkel, BEK-győztesként a világbajnok válogatott csapatkapitányaként visszavonult Sir Duncan Edwards víziója a talán legszerényebb elképzelés ezzel kapcsolatban.

A súlyosan sérült Matt Busby kómában feküdt a kórházban, kétszer is feladták neki az utolsó kenetet. Végül túlélte a katasztrófát, három hónappal később hazaengedték.

A United kiállt a tragédia után a szombati meccsre, tartalékokkal és ifikkel. Legyőzték a Sheffield Wednesdayt 3-0-ra. A programfüzetben az összeállítás helyén tizenegy fehér üres foltot hagytak. München után egyetlen bajnokit nyert a csapat, és végül kilencedik lett. Az FA-kupában azonban döntőt játszhatott, de kikapott 2-0-ra a Bolton Wandererstől. A BEK-ben a Milant kapta az elődöntőben az MU, az első meccsen még le tudta győzni, de a visszavágón 4-0-ra nyertek az olaszok.

Két kivétellel a túlélők nem lettek a MU további sikereinek részesei. A csodálatosan megmenekült Morgans az évforduló kapcsán úgy vélekedett, túl gyorsan tért vissza, és ez tette lehetetlenné, hogy visszanyerje korábbi formáját. Két évvel később, 1961-ben távozott a klubtól. A 2002-ben elhunyt Ray Woodról felesége mondta, hogy későbbi életében folyamatosan menekült a tragédia elől. Egy meccse maradt a Unitedben, játékosként csak Angliában bolyongott, edzőként az egész világot bejárta. Berry és Blanchflower karrierjének is véget vetett a szerencsétlenség. A koponyasérülést szenvedett Albert Scanlon visszatért a pályára, de két évvel később elhagyta a Manchestert.

Gregg a csapattal maradt, de egy későbbi sérülés miatt 1966-ban elhagyta a klubot, és gyakorlatilag befejeződött karrierje. A csatár Viollett is maradt, de őt 1962-ben eladta Busby a Stoke-nak.

Sokáig a kapitányt, James Thaint tették felelőssé a tragédiáért. A német hatóságok évekig azt bizonygatták, hogy ő nem vette észre, a gép szárnyai havasak és jegesek voltak. Kiderült azonban, hogy ez nem volt igaz, hazájában tisztázták is, Németországban csak jóval később. A BEA azonnal elbocsátotta, visszavonulva élt vidéki birtokán és 1975-ben halt meg, szívrohamban.

A Unitednek hét év kellett, hogy újra bajnokságot nyerjen. Busby ragaszkodott álmához és célba vette a BEK-győzelmet. Ehhez Charlton és a szintén túlélő Bill Foulkes köré szervezte újra a csapatot, és olyan világklasszisokkal, mint a skót Denis Law és az északír George Best, 1968-ban, a Wembleyben a Benfica elleni fináléban összejött a várva várt világraszóló siker. A hosszabbításos meccsen aratott győzelemből bizonyára Edwards és a többiek is kivették a részüket odafentről...